2017 Játék tér/ Lakott végtelen, Esernyős, Budapest

Pinczés József és Debreczeni Imre közös kiállítása
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
2016 Nem fog a macska egyszerre...Budapest,Macska

Nem fog a macska egyszerre című kiállítás elé

(megnyitotta: Joshef Prinches bentlakó,2016.04.21.,Budapest,Macska)

Pontosan egy napi gondolkodás volt, míg a Kis herceg végérvényesen elhatározta, hogy közel egy év után a debreceni kiállítására rózsaszirom szárnyas rókalábain a macskák szigetére repüljön megnézni Macskisztán partjait. Pár képet repülőjébe rakott, hogy legyen benne új, legyen benne régi is, és fölösleges terhektől könnyednek érezvén magát, kiengedje újra a meleget felpörgetve turbinái. A garázspince ajtója kitárult, színes lufik özönlöttek a szürkeségből, a kígyóból kimenekített elefántja, a pisztolyként használt zsiráfja, tigrist rejtő macskája és Adorján, a képzelt paripája galoppoztak vele zuhanyozni a reggeli deres kertje ködében a felszállás előtt. Az ajtót nyitva hagyta, hogy újra beengedhessen egy kis friss hűsítő levegőt, míg vissza nem érkezik útjáról, mert megfogadta, hogy mindig hazatér.

Pontosan érkeztél,2013-16,olaj,vászon,50x40cm

Megkért, beszéljek helyette a megnyitón, mert őt mostanság a barátai mindig megszólják, hogy sokat beszél a társaságukban. Nekem elmondta mért van ez, hogy ez egyébiránt nem is jellemző rá, sőt! Azért beszél olyankor kicsit többet az átlagosnál, mert sokat van egyedül dudorászva a képei között otthonában. A dudorászást az anyukájától leste el még gyerekkorában. „Mindent érdemes eltanulni másoktól” –mondta – „ami emlékeztet az otthonunkra. Semmiféle lopás, és szentségtörés nincs abban. Ellenkezőleg, ezt nevezem az egyetemséghez való út legfontosabb állomáskövének. Nem feledkezhetünk meg a rózsánk gyökereiről. A világunkat otthonossá kell teremtenünk! Érted Josefh Prinches? Azt hiszem valami ilyesmiről kéne beszélned a megnyitón. Ha ilyenekről beszélnének a barátaim, akkor én komolyan mondom, csak hallgatnék, és hallgatnék szüntelen, és nézném őket, ahogy dudorásznak.” Én erre nem is mondtam neki semmit. Tátott szájjal figyeltem a lelkes herceget, ahogy a kicsi megtapasztalt igazságairól fecsegett a felhőkbe repülve.

(Madársziget:részlet)

Egy madárka is elkísérte utunk a szárnyunkon potyázva a macskák szigetére. Utólag kiderült, épp ő is oda tartott. Kilesett egy két képet magának, amit jó fészekrakó helynek talált.

Megkérdeztem a herceget, hova is tartunk valójában. Valójában? –kérdezett rögvest vissza - Miféle valójában? Hol látod te a valót, hisz bennem vagy, mint kígyóban az elefánt. Neked én vagyok a valóság barátom. A fejemre nőttél, mint egy kalap, és gondolat lettél abban, amit most elbeszélni kell engednem. Én voltam neked eddig a valódi, mert féltettelek attól, amit én látok. Mondhatnám azt is, hogy ez a folytatása a tavalyi utunknak. Emlékezz, akkor még nem hagytalak nagyon szóhoz jutni, de tudod jól, mennyi díszvendég volt ott jelen. A család, Exupery, Szulejmán, Mednyánszky, Beuys, és a többiek. Nem is nagyon tehettem volna mást. Bár nem sokan értették volna Szulejmán nélkül azt, amit akartam volt mondani ott, de kivisszük, megint ami bent van, és ezért fogsz most te beszélni, és nem más. Bent leszünk a kintben. Kiengedjük a bent megfogott kisegeret a macskának. Otthonossá teremtjük a világ újabb szegletét. Macskásodunk kicsit, hisz tavasz van. A macskák nem csak az egeret szeretik, hanem a madárkákat is. Nézd csak meg! Ott ül egy a szárnyunkon. Visszük magunkkal. A fuvar elindult. Megrendeltem magamtól, mint herceg az udvari festőjétől a képeket…tudod, mindig készen kell állni ,ha jön egy lehetőség, és csak azt visszük magunkkal, aki jönni akar velünk, csak maradjunk nyugodtak. Az nagyon fontos. Tavaly kicsit elizgultam, még szerencse, hogy Szulejmán kihúzott a bajból. Ő a barátom, de nem kérhettem erre megint. A barátok sokat segítenek, de nem szabad sokat nyafogni nekik a bajainkról, mert míg nyafogunk, addig rájuk kicsit se figyelünk soha. Macskisztánba betértem két hete, s már előtte is jártam ott egyel korábban. Csak akkor, nem mertem még bemenni. Különös érzés fogott el a hellyel kapcsolatban, de aztán eljött az idő. Tudod, sokszor előre elképzeljük, és járunk is helyeken, ahol majd egyszer történik valami, vagy történhet, vagy találkozunk olyanokkal, akikkel később lesz csak igazán dolgunk, de ki kell várnunk a megfelelő időt. Így voltam ezzel én is akkor. Csak éreztem, de nem láttam mi fog történni. A sziget fogadósával is így találkoztam már egy bolygón úgy nyolc fényévtávolságra egy utazásom során.

Jó lesz,ha megyek,2013-16,olaj,vászon,40x30cm

Akkor még tényleg aranyszőke hajam volt, és rókákat idomítottam, rózsákat hagytam el, és liliomot tiportam, és ittam egy jelmezbálos operában a fogadós házi pálinkájából, ami lehet, hogy innen származott Macskisztánból. Ne felejts el emlékeztetni, hogy ellenőrizzem a megnyitó után. Oly jó tud lenni múltbéli kellemes érzések megismétlődése, ha a csillagok is úgy akarják. Olyan ez, mint a festés, szereted az érzést, amit gerjeszt benned. Függőjévé válsz. Tudod, olyan ez, mint az az ital, amit az iskolás évek rózsavizének nevezek, amitől a rókalányok idomítását tanulja meg az ember, ha nem viszi túlzásba a fogyasztását persze. Megrészegít a teremtő piszokságában való ábrándozásainak képeivel. A születés pillanatában leselkedsz bentről kidugva fejed, ahonnan mindent, még mindig odakötve érzékelsz. Aranykapuban ücsörögsz, mint egy örökkévaló szfinx. Kérlek erre is figyelmeztess, mert nem csak a beszéddel vagyok képes a ló túloldalára esni zavaromban, hanem az ilyen feszültségoldó varázsitókáktól is, vagy akár a sok egyedülléttől a pincében festve. Aztán lórúgás lesz belőle, és a tétlen macskajaj, és a magadba zárkózás hosszú nyakának növesztése a kéményed pereméig. Aranyközépút. Na ezért is megyünk, és hagylak kilépni magamból a képekkel téged. Kell a képeknek is a kiruccanás, és neked is illő megmutatnod végre magad, kell neked, hogy lásd, hogy néznek az odalátogatók. Nagyon jól tűrted a kisajátításom ez idáig. Büszke vagyok rád, csak nem mertem elmondani mindez idáig. Sokszor megleptél a megoldásaiddal mikor baj volt. Most megtanulunk kicsit bízni az emberekben, és én csendben maradni. Figyelni akarom a tekinteteket, és elsősorban téged, miközben beszélsz.

Aranykapu,2013-16,olaj,vászon,40x30cm

Mdársziget(részlet)

Elég legyen- állítottam le. Ennyi éppen elég lesz, nem akarok sokat beszélni én sem. Rád kellhasonlítanom, ha már meggyőztél, hogy beszéljek helyetted. A Kis herceg azon nyomban elhallgatott, és hallottuk, ahogy azt csipogta a madárka a szárnyunkon, hogy lassan megérkezünk.

Úgy éreztem a Kis herceg nagyon bátorrá érett, és hogy kezdi hinni, hogy minden kérdésére választ találhat a világában, ha nagyon odafigyel, és használja, és gyarapítja magában azt, amije van mindehhez. Fel is tettem az utolsó kérdésemet hozzá, mielőtt a helyére kerültek a képei a falakon, amikre azon rögvest rászállt a velünk tartott madárka, mert éreztem, hogy most nagyon figyelni kezd.

Madársziget,2016,olaj,vászon,55x35cm

Merne e válaszolni nekem olyan kérdésre, amire nem tud válaszolni? Kíváncsi voltam, nem csak becsap-e ezzel a furcsa, bátorrá érett kitárulkozásával, és hogy ez az egész mind neme üres képzelgés csupán.

Madársziget,2012-16,olaj,vászon,50x40cm

A Kis herceg szeme csillogni kezdett, és azon nyomban kihúzta magát, és azt válaszolta: Hát nem érted! Te lettél bátor, te vagy a Kis herceg, te szelídítettél meg engem az évek során, belaktál, hogy otthonod lehessek, ne féltve őrző börtönöd, hogy végre beszélni engedhesselek. Nem vagyok tökéletes otthon, tudom, de te rólam dudorászol. Azt kell, hogy válaszoljam a legbátrabban, ahogy csak képes vagyok, hogy nem tudok erre a kérdésre válaszolni! Nem hazudhatom. „Valójában” a valóság az, amiben én éltem mindeddig, míg be nem laktál, az már nem is létezik. Nekem a kérdésedben rejlő kételkedés elfogadhatatlan tévképzet, ebből kifolyólag a válasza sem lehet valódi. Nem kételkedhetsz az otthonodban, és én sem benned. Én vagyok a szárnya a kismadárnak, amit te verdesel a szíveddel. A magasságot, az utat is te tervezed. Én csak viszlek, és csodálni akarom, mint a sziget a festményen a madárkát…Tudod, az ajtót nyitva hagytam …és most átadnám a szót…összegyűltek a vendégek. Én most csendben maradok, mert úgy hallom mindenki dudorászik…Várlak haza Kis Herceg,te következel!

Ünnep,2013-16,olaj,vászon,40x30cm

Hétpettyes angyal,2015-16,olaj,vászon,12x6cm

Emlék-Komposztáló,2013-16,olaj.vászon,50x40cm

Rorschach,2015,olaj,vászon,20x12cm

Rosaceace,2015,olaj,vászon,12x10cm

(Joseph Princes,2016.04.21.)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2015 Kiengedted a meleget,beengedted a hideget,Batthyány 24 Galéria,Debrecen

meghívó

Totális pincefestészet

avagy a nosztalgia zamata

Üzenete érkezett Szulejmánnak.... éppen akkor szólalt meg mobilján a pityegés, amikor Ázsia távolba kúszó kopottas hegyvonulatait szemlélte a Topkapi falairól. A felhőkkel tarkított ég színe is pontosan az a fura kék volt, ami nem is igazán kék... szóval azt a bizonyos kéket próbálta fejében kikeverni, de a kisherceg sms-e félbeszakította ezt az igazán elmélyült mentális festészetet.

Egyébként Szulejmán és a kis herceg a pincében találkoztak utoljára néhány hónapja, sör is volt, a mimézisről beszélgettek és a kötőanyagokról... a terpentingőz pedig csak fokozta a diskurzus intenzitását. Előkerültek azon az estén többek közt Winkelmann gondolatai ...Szulejmán lázasan ilyeneket idézett a kishercegnek:

...semmi sem mutatná meg világosabban a régiek utánzásának előnyét a természet utánzásával szemben, mint ha két hasonlóan szép tehetségű ifjút vennénk, és az egyikkel az ókort, a másikkal a puszta természetet tanulmányoztatnánk. Ez utóbbi úgy ábrázolná a természetet, ahogy találja.. Ha olasz lenne, talán úgy festene figurákat, mint Cavaraggio, ha németalföldi és szerencsés, úgy mint Jacob Jordaens, és ha francia, miként Stella. Az előbbi azonban úgy ábrázolná a természetet, ahogyan a természet kívánja, és úgy festené az alakokat, ahogy Raffaello.... de szóba jött persze az utánozhatatlanság kérdése is, amire szintén jött egy idézet recept... Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk: a régiek utánzása...
Szép paradoxon, mondta a kisherceg és közben nagyot kortyolt habzó söréből... bizonyos értelemben tehát minden műalkotás kettős világot birtokol. Helyi értéke van az életvilágban, kapcsolatban áll azzal a valósággal, amely mindannyiunké, része annak a szinkronikus kultúrának, amelyben keletkezett, s helyi értéke van saját művészeti hagyományának diakronikus valóságában, amely a műalkotásban öntudatos és öntudatlan idézetek és másolatok formájában jelenik meg és a kettő interferálhat egymással... De az is elképzelhető, hogy többnyire a festők a festőknek festenek.

A harmadik üveg sör után és a terpentinillat mámorában egyre elmosódottabban látták egymást és a pince dolgait...viszont annál színesebben...

Szulejmán egy levelet vett ki mellénye belső zsebéből, melyet egy japán barátjától kapott...még a múlt héten.

Ohh...majd elfelejtettem…Kamegawa Hideki szokásos havi levele... és Szulejmán lázasan felolvasta a távoli festőbarát tömör üzenetét:

ha ismered a hosszú ecset útját, akkor képes vagy szabadon használni a lényegi eszközt... ha ismered az erre vonatkozó szabályokat, még ha csupán két ujjal fogod ecsetedet, akkor is könnyedén fogod használni e nemes fegyvert. Ha gyorsan akarod forgatni a hosszúecsetedet, el fogod véteni az Utat. Az ecset helyes forgatásához elengedhetetlen, hogy mindig higgadtan, nyugodtan bánj vele. Ha idegesen próbálod használni, mint valami legyezőt, akkor mozdulataid nehézkesek lesznek és hibázni fogsz. Amikor lefelé húzod hosszúecsetedet, úgy hozd felfelé, ahogy az leginkább kézre esik. Bármilyen alapállásból kezded is a festést, mindig térj vissza a kiinduló helyzetbe. Könyököd szélesen nyújtsd ki, és lendítsd erősen. Ez a hosszúecset Útja...

A levél felolvasása után ittak még egy üveggel mosolyogva... majd a Kisherceg szeme kitágult és vigyorogva szaladt a pince sarkában lévő festékesdobozhoz... alapos kutatás után is megtalálta...

Ezt a levelet még az öreg bárótól kaptam...Mednyánszkytól. A frontról küldte nekem nem sokkal halála előtt. Állandóan festett... télen-nyáron, akár egy megszállott, de a végén már csak írt. Ez talán utolsó leveleinek egyike. Engedd meg barátom, hogy most én olvassam fel ezt neked:

...bizony minden, mi összetett, olyan mint a csillag, mert hiába futtok utána, hiába növesztetek szárnyat, ácsoltok repülőt és űrhajót, elmétek örökké táguló horizontján a valót soha utol nem érhetitek!

Bizony minden, amit láttok, olyan, akár a szem káprázata, mert legyen az bármi, ami ott lenni látszik, soha meg nem ragadható, kezeitek között azonnal szertefoszlik!

Bizony minden, amit tudtok olyan, mint a mécsláng, létért égő-szomjúhozó, parányi eszmélet-fény a szándékolt tettek kanócán, mely az első szélfuvallatra ellobban...

Bizony minden, amire vágytok, olyan, akár a délibáb, mert csalóka fényben tűnik fel, örökké meghátrál előletek, és szomjatok ki nem oltja.

Bizony minden, amit észleltek, olyan, mint a harmatcsepp, mert bármilyen szépen is csillog, soha meg nem fogható, elillan minden pillanatban.

Bizony minden, amit éreztek olyan, mint a buborék, mert szenvedésetek állandóan bennetek pezseg, hiába csiklandoz, ki nem elégültök tőle.

Bizony minden, amit tapasztaltok olyan, akár a villámlás, mire észreveszitek, már nincs is sehol, s ha volt is, hol és mikor, megfoghatatlan.

Bizony minden, amit gondoltok, olyan, akár a felhő, komor vihar vagy játszi fátyol, ám akaratotok mindig rajtaveszt számításán és miként az esőzést megjósolni nem lehet, sosem tudhatjátok, mikor melyik gondolat lép életbe.

Bizony minden, amit megéltetek, olyan mint az álom, mintha sosem lett volna. Emlékeitekhez hiába ragaszkodtok, attól jól nem lakhattok, meg nem nyugodhattok, meg nem bizonyosodhattok...

Szép, szép. Ez a festőbáró egy igazi látnokfílosz, mondta Szulejmán álmosan. A kisherceg töltött még egy pohárral, majd elbúcsúztak egymástól. Akkor este így volt.

Pitypity… ekkor Szulejmán elővette mobilját, félrehúzódott, lőtt pár interkontinentális panorámát, majd a márványfalak árnyékában elolvasta a kisherceg üzenetét:

A festészet önmagából merít…. a festészet tautologikus…..de azért eléggé univerzális…is

Ferenczy Zsolt

megnyitószöveg

Kiengedted a meleget, beengedted a hideget

Pinczés József kiállítása

Műterem Galéria, Debrecen

2015.06.20.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------2014 TRANSZ Eötvös József Fősikola kiállítóterme,Baja

meghívó

Megnyitószöveg: Kovács Zita Művészettörténész

Elhangzott: Eötvös József Főiskola,2014.11.26

Szeretettel köszöntjük kedves Mindnyájukat ebben a valóságon túli, transzállapotban teremtett szürreális világban, egy valóságos labirintusban, a Möbius-szalag egy lehetetlen pontján, egy topologikus idom bensőséges, belső terében. Két művész, Horváth Roland és Pinczés József azt a merészséget követték el, hogy egészen hangosan gondolkodnak arról, amit mi mindnyájan kizárólag halkan gondolunk, sőt amire a legtöbb esetben inkább gondolni sem merünk. S ez nem minden: mindenkinek tudomására is hozzák, megfestik azt, ami fölött gondolatban elsiklanak. Világossá teszik, miért lehet, vagy inkább kell alkotásaikat a szellemi érintettség, a transz kifejezésével illetnünk.

Szellemi érintettségről beszélek, mert a két festőművész nem egyszerűen egy művészi, stiláris, esztétikai végtermék létrehozására irányuló manuális tevékenységet folytat, hanem egy gondolatilag és érzelmileg elmélyült szellemi műveletet. Szerintük a művészet egyfajta átélt, átszellemült gondolkodás. A festészet maga egy intenzív, sűrített élet, melyben a koncentrált létproblémák vizuálisan kulminálnak. Az anyagban, a képben, a látványban valósul meg a vizuális gondolat, a meditáció, az álom, a transzhelyzet és –állapot. Képeiken a rend, amelyben végül megszilárdulnak, nem geometrikus, hanem egy élő szervezet rendje, persze nem biológiai asszociációk hasonlósága alapján, hanem belső dinamizmusuk kényszerűsége okán.

E benső transz-dinamizmus megéléséhez és megfogalmazásához a kortárs művészet a futurizmustól a gesztusfestészetig, az ősi kultúrák impulzív művészetétől a népművészetig valósággal készen kínálja az anyagokat, a formai jegyeket, a redukciós információkat és emblematikus jeleket, amelyek segítségével a művész a közösségi érvényű vagy a személyes átéltség erejével hitelesített gondolatait kifejezheti.

Az anyag gazdagsága és meghatározó ereje azonban nagy csapda a művésznek, mert olyan belső erővel és alkotói invencióval kell rendelkeznie, mely révén az alkotó gesztus méltó társává lehet az anyag gazdagságának. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni„ – belül boszorkánymesternek, rút kirekesztettnek, pokoljárt kovácsnak kell éreznie magát. De vajon ők beavatottak-e? E kínzó kérdés, mely a nap minden órájában gyötri a bennünk lakó boszorkánymestert, a törpének vagy óriásnak hitt, önmagát kirekesztő különcöt, e kínzó érzés is a pokoljárás része, mert a mai élő művész csak akkor vallhatja magát az egykorvolt beavatottak utódjának, ha nem csupán a művészet, az önkifejezés iránti olthatatlan, lángoló szenvedély él benne, de része van a szellemi megvilágosodás szellemi tüzében is.

De igen, Horváth Roland és Pinczés József a tűz fényében, félálomban „Placebo tájakon” figyelik a tünemények (Éjjeli rózsák, társasjátékok, szivárványszínű babák) szakadatlan áramlását: mind más és mindig más és mégis mindig azonos. Figyelik a szivárványos égbolt színeváltozásait, az idő lábnyomának gyűrött jeleit. Figyelik testük fájásait: a tompán húzódó sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! S ezek folyton cserélődnek, egymásra rétegeződnek, akár egy zenemű motívumai, vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyelik a történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjainkban a jószándék, a szenvedély, a hazugság, az erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit magában-véve rossznak, torznak, csúfnak, aprónak ismerünk, olyan harmóniává szövődnek vásznaikon, mint a felhők vándorlása, testek ölelése vagy a hegykúpok láncolata.

Horváth Roland és Pinczés József tárlatának ma a találkozás a “tétje”. Számomra transz-gondolataik egyik alapkérdése: az ember gondolataival, álmaival végleg magára hagyatott-e az univerzumban, vagy van valaki, akihez mérheti önmagát, akihez még viszonyulhat, akihez tartozhat; akinek tartozhat, akivel találkozhat?

Pilinszky János ezt sokkal esszenciálisabban tudta megfogalmazni:

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsúzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

Az ő válaszuk, reményük a művészet reménye: a találkozás és a megértés történése, a közösség megalkotódása a mű körül. Mű és személyesség/személyiség találkozása, kapcsolata radikális újraértelmezést nyer. Képi világuk szinte a “személyiség előttiből”, a “személyiség alattiból” szólal meg, és onnan irányul egy láthatón túli személyesség lehetősége felé. Festészetük távol tartja magát a „társiasság” beteljesedésének reprezentációjától: egyedül és úton vannak. Mi azonban mögöttük szeretnénk kullogni, velük akarunk tartani a találkozás, az összekacsintás pillanatát várva, a titkot fürkészve.

Saját létük, saját kreatúra voltuk hajlásszögéből beszélnek: olyan értékrendet közvetítenek, mely nem igyekszik elfedni, hogy olykor a művészeten kívülről származik. Ami ebben a kontextusban a művészeten kívülre visz, az az egzisztenciát, a személyiséget meztelen valóságában föltáró találkozás, mely a közönség érzéseiben, tapasztalatában mehet végbe, illetve a művésznek a “tárgyához” való viszonyulásában nyilvánulhat meg. Mert Horváth Roland és Pinczés József nem mesteri ábrázolója kíván lenni tájának, tárgyának, hőseinek, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem éppen ellenkezőleg: veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzájuk.

Úgy hiszik, a művész feladata a világban a megoldhatatlan, a sakk-matt helyzetek megfogalmazása és feloldása. Az emberi hatékonyság más formáival nem kioldható Gordiuszi csomók kibogozása. Tükrük által (mégha néhol csak homályosan is) megmutatják, hogy miközben a mai ember, ez a minden realitástól elrugaszkodott negatív idealista, a kultúráért rajongani akar (mert illik), rajongása csupa tétova útkeresés, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása – mennél többet ugrál körülötte (hogy megmentse) annál jobban széttapossa. Mennél inkább ,,szívén viseli” a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél inkább ,,menti és védi” , annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné. Még nem késő. A várakozás idejét töltsük együtt a Caffart alkotóival, repüljünk el TRANSZ-ba velük és újra Pilinszky szavaival:

“Milyen lesz az a visszaröpülés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, hogy oltár, szentély,

kézfogás, visszatérés, ölelés,

fűben, fák alatt megterített asztal,

hol nincs első és nincs utolsó vendég,

végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2014 Gyerek szoba, Csikóca Művészeti Műhely,Győr

meghívó

Horváth Roland; Pinczés József képei elé.

Pinczés József; Gyerekszoba c. kiállítás megnyitójára.

elhangzott; Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Csikóca Művészeti Műhely és Kiállítótér, 9021 Győr, Apor Vilmos püspök tere 2. 2014.02.13.

Álomittas! Fény törik be küszöbén a létnek, de mifajta félsz és rettegés hajtja, húzza

erőszakkal a lelket, mely mondja nem fél,/ de fél, és új és új pamlagokat cipel a fénynek ablakára, és függönyöket varrat éjt nappalával, hogy azt a fényt mely törik és szúr szemen

mondja ő szebbé tegyen, és de ki az jaj, ki bírja mit lát, hogy odvából előjönni merészelne, és állni tudna a fényes szirtekre, és lenni mint lét a lét. Kérdik mások; hol van az ki megérkezett.

/Rembrandt ólomüveges kis kunyhóiban egy öreg sertepertél, a tompított fény a küszöbig ér, benn mocorgás és mosoly/

,de álomittas, és varázsolja magát mind beljebb és beljebb. Álomittas országában épülnek csarnokok, -”Kublakán tündérpalotát építetett Xanaduban”, de nem, hanem Pinczés törpevárat ,nőt vágyó várak, vagy csak személyét védenék (?), a külvilágból jövőtől, és ha ő, a kintről jövő, mégis elmerészkedni tudna és merne! Volna reá mersze? S e fura bizarr félhomálytól nem reszketne meg a lelke, akkor ott a nagy legovár könnyű falaival bizony hát kéne megküzdenie. Én nem érzem úgy, hogy védelmet adna, vagy ha igen csak hasonlóknak, könnyű lególovagok ellen talán védne, de eme várnak épp hátulja sincsen, csak könnyeden azt kéne hinnünk hogy ez bizony elég, még is ki merné nem hinni gyermekének el hogy a vár, ami áll, nem holt biztos?

Mondjuk ez a vár, jobban fel lett spécizve, mint amikor legutoljára láttam. Itt kérem, abszolúttá vált a védekezés! // Lekicsinyedtek ennek az országnak lakói, és az frakkos fiatalember a képen bizony kívül maradt, mert Jocóék megtörpültek., // Mégis elhiszem, hogy félnem kell valamitől itt, mert hát egészen bizarr itt a világ, és egészen pontos ön tükörképek. Elhiszem, hogy ez van és beleláthatok, mint az állatkertben, minden lény létterébe, avagy a vidámparkban, a szellemkastélyban a szellemi légyottokba.

Álmok és ködök és a mezőn futó állatok, a játékok a polcokon, a pingpong asztal és a hinta a sötétben, és a lufik, melyen min mind álmélkodhat, belébújhat , eltűnhet gyermeki szelídséggel, mint egy magát tudva Őneki, vagyis tárgyává azonosulva, tárgyától így megerősödve.

Gyermeki szférák, csodák, élmények, és tény hogy ezek létünk legerősebb, legmélyebb benyomásaink melyek örökké elkísérnek, és a megismerendő világ az ifjúkoron túl egyre lopakodóbban szürkébbnek tetszik, míg egészen szürkévé és durvává és aljassá és reménytelenné válik, és keménynek kell lenni, hogy az ember lássa az emberit, meg a miérteket érteni.

Nem is mondhatom, hogy a világnak nem a legbiztonságosabb helyei a gyerekszobák, persze gyerekszobák gyerekekkel, és a szülői gondviseléssel, és nem is mondhatnám Pinczés Jocónak, hogy jól van öregem, de gyere már ki! Nézd már milyen klassz odakint! Odakint, ahol mostanában semmi nincs meg igazán senkinek. Minden mozog; a ház a feleség, a férj, a fák darabolva, az ég és az éghajlat, és egyre hosszabb, és hosszabb utakat kell megtenni csodától csodákig amik.

Tavaly még csak fél mérföld volt az út. Ami ma kettő, három, és ó, jaj, biza a táj is változik, nem oly illatos, mint az ifjúság széltoló hajnalán az orgonák, tavasszal, eső után, és nem oly illatos már a szerelem sem, de az emlékek az emlékek! Jaj! Illatosak még, és az anyai ölelések, és szép kertek és pipafüvek, mint a Gyűrűk urában a „Megye” bájos megható édes léte, és hiába állnak a „nagyok” értetlen ez együgyűségben, Gandalf és a Vándor, mi szép és jó és érdemes, azt a szülőföld és a gyermekikor magában foglalja a szívnek és léleknek egyaránt.

Weöres Sándor; Nagyság

Nagynak lenni dicső! Nagyköltőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!

És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb a nagyság álmából kibújni,

valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret

vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.

Létrehozni a velem születettet és szerzett képességtől telhető

legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:

ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,

ne szájtátva csodálni.

Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol

megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat,

se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg

a múltba mutató zsandárkodás, se fennkölt szobor a sarkon,

melyről csurog a vidám verebek kritikája

nem is őróla- mit bánják, kifene volt?- hanem az életről, kinek szobra nincsen.

Minden nagyság kicsiség is. Mert van még nagyobb, vagy ha nincs lehet.

De most elképzelek egy fehér elefántot- áll képzeletem belső terében

és nézegetem- mekkora? Most az asztalra vetítem, mint porcelán szobrocska figyel,

most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.

Állandó mérete nincs- nála se kisebb, se nagyobb nincs-

tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.

Íly méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,

mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,

se pompás, se szegényes, a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2013 Emlék-Komposztáló, Nemzeti Táncszínház - Budapest

meghívó

Iránytű nélkül a dimenzióingoványban
Pinczés József: Emlék-komposztáló

Vass Norbert

Pinczés József sötét, fojtó tereinek szigorát szellős színszitálmányok oldják játékossá. A festő Emlék-komposztálócímű kiállítása kapcsán előbb a vásznain kavargó szürreáliák rejtélyén merengünk el, majd megkíséreljük felvázolni a hullámok és füstgomolyok földjén zajló luftballon-apokalipszist. Alább a Nemzeti Táncszínház aktuális kiállításának megnyitószövegét adjuk közre.

2013. 12. 05. 23:31
nyomtatás

nyomtatható változat

cikk ajánlása

szólj hozzá!

megosztás

írok a szerzőnek

Múltról s jelenről

Iránytű nélkül a dimenzióingoványban

Politikai prostitúció

New York Voices és a Modern Art Orchestra

Egy örök háttérember a középpontban

Angyalok és rosszkislányok

Rézfúvós punkok

Pedig élhető ez a hely

A Pinczés József vásznain látható tájakhoz nem vezetnek térképek. GPS-koordinátákkal leírhatatlan ez a tunya fenevadak lakta, luftballoncsokrokkal benépesített alkonyi vidék. Hajdanvolt utazók édes-borús lázálmaiban derenghettek fel éppilyen, nem létező délkörök, de aki álmodta már magát felfedezőnek – az ébredés peremére érve –, az is képzelődhetett hasonló helyekről.

Képeinek negatívját Pinczés – úgy képzelem – egy, a miénkkel párhuzamos világból cseni. A mesebelit a valóságostól, a gyermeki tapasztalást a felnőttek látásától elválasztó szűk résen kukucskál be, hogy a túlnan kavargó szürreáliák közül csempésszen vásznaira néhány árnyalatot, árnyalakot. Iránytű nélkül lép ráadásul a dimenzióingoványba, ahol olykor kecses, unott tigrist, ködöt egyengető, egykedvű elefántot figyel meg, máskor egy hatalmas termetű hal úszik szembe vele, lomhán. Arra pedig, hogy a hullámok és füstgomolyok földje – bármennyire jelenvalónak tetszik is – szédült káprázat csupán, egy játszótéri hinta váza, vagyis az égkékben lebegés földbe gyökerezett, rozsdavörösre kent kerete emlékezteti a gondolati és valós terek közt bóklászó alkotót.

Aki régebb óta figyeli Pinczés József pályáját, annak feltűnhetett, hogy a szarkák – a festő titkainak korábbi őrzői – mostanra elröppentek a művész vásznairól, átadva mintegy a strázsát a színes luftballonoknak, amelyek mögül végtagok bukkannak elő, arcok kukucskálnak ki, formák sejlenek fel. A luftballonoknak, amelyek összekapaszkodott gondolatbuborékokat képeznek, fényt hoznak a képtérbe és fókuszálják a figyelmet. Amelyek alakokat, emlékeket, térelemeket fednek el és fel. Azzal ugyanis, hogy eltakarnak, egyszersmind láttatnak is. Dermedt pillanatképeket mozdítanak meg, lehangolt, néma helyzeteket töltenek meg élettel. Nem elég, hogy rejtélyek bújnak meg mögöttük, talányosak maguk is. Ha a fekete-fehér járólap-kockák a tudott és ismert világ elemeiként tételeződnek Pinczés képein, a csepp alakú lufik az ismeretlen, a képzelet birodalmának rekvizitumai. Sziklaszilárd állítások helyett hasznosabbnak gondolom ezért, ha óvatos kérdésekkel közelítek feléjük.

Szóval, mit jelenthetnek az összekapaszkodó, színes luftballonok? Sejtelempikkelyek vajon a nemtudható szivárványszín vértjén? Vagy szőlőfürtfonalat képeznek, amit a tudattalan útvesztőjébe tett kalandozásokra visz magával a művész? Netán az imaginárius terek lebegő segédigéi, vagy az elképzelhető labirintusába tévedőt vezető héliumfáklya-lobbanások volnának? Mind meglehet. Legkülönösebb ismérvük azonban mégiscsak az, hogy figurális tartalmakat figurális valójukkal fedve mozdítják el Pinczés festészetét az absztrakció irányába. "Kacskaringós, kedves" madarak, furcsa luftballonok.

Mert hát lehetséges éppenséggel az is, hogy – amint Kosztolányi tintákkal – Pinczés színes luftballonokkal álmodik. Képein nem kell soká keresnünk a néma-szürkéket, szomorú-violákat, de nem hiányoznak vásznairól a halványkékek sem. Olyan ködképárnyalatokra hasonlítanak ezek a kolorittünemények, amik ébredéskor ragadnak az elmébe. Azokkal a színszitálmányokkal vethetők össze, amiket nem szárít fel a hajnali napfény. A festés elvégre – Neil Gaimannel szólva, aki az írásról mondja ugyanezt – álomban való repülés. Pinczés művészetében pedig – úgy látom – a repülés irányánál fontosabb az égben járás maga. Sőt, megkockáztatom azt is, hogy amikor a vászonhoz lép, őt nem az érkezési állomás jelzőfényei érdeklik elsősorban. Kalandként gondol ehelyett az alkotásra, s örömmel oldódik fel benne. Olyan emlékeket jelenít meg részint, amiket jobbnak vél a fejéből kiűzni, de olyan pillanatokat, érzeteket is ábrázol, amelyeket szívesen őriz, amelyekben örömest időz.

Míg ezelőtt fülledt, fojtó és sötét belső terek jellemezték Pinczés munkáit, ezúttal külsőket is festett. Mások mellett ugyanannak a háznak a homlokzatát is tán, aminek szűk folyosóin enervált állatokkal vagy nyugtalan kísérletekkel találkozhattunk korábban, aminek kopott kádjaiban is megmártózhattunk már, s aminek jéghideg kőlapjain visszhangozva kopogtak a lépteink.

E különös ház közelében verve tanyát, szemtanúi lehetünk, amint a kémény kipöfögi a kandallóban komposztált emlékeket, s a füstként örvénylő luftballonok az égbe rántják az épületet, de magukkal cipelik az egész, rozsdaette tájat is, mindenestül. S, mert e megszűnő vidék szomszédságában időzünk épp, elég, ha a karunkra erősítünk három csepp alakú lufit – egy néma-szürkét, egy szomorú-violát, meg egy halványkéket mondjuk –, s rábízzuk magunk a hóbortos passzátszélre. Iránytű sem szükséges. Hagynunk kell csak, hogy a Pinczés kormányozta lufikaravellánk horgonyt vessen valahol, a dimenzióingovány mélyén. A héliumfriss, alvadt Újvilágban.

Pinczés József Emlék-komposztáló című kiállítása 2013. december 30-ig tekinthető meg Budapesten, a Nemzeti Táncszínházban.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2013 Láthatatlan jelenlét,ART9 Galéria- Budapest

megnyitotta: Giró-Szász Krisztina művészeti menedzser

Banális helyzetjelentés

Harci díszem elnyúlt árnyék a kockás csatatéren. Sisakrésen nézem eltűnt ellenségem.
Láthatatlan jelenlétem.

Függöny most csak a rostélyom, és pislogó szemhéjam a szellemkastélyom felvonó kapuja.

Annyit játszottam már el a szerepem egyedüllétemben ábrándozva próbáimon a pincében, ahol festek, hogy most élesben zavarodottan csak lábam próbálom valahogy kihúzni az elreccsent porond padlójának deszkái közül.

Sokat gondolkodom mostanság , hogy túl sokszor érek későn haza ahhoz, hogy másnap nyugodtan festhessem családom újabb tagjait, a képeket. Azt hiszem ez lenne a családfő egyik legfontosabb dolga .

Mintha haját húznák a bennem élő csintalan gyereknek, hogy ne úgy játsszon ahogy eddig tette. Komolyra fordítva a gyermeteg szavaimat, én láttam kiskoromban a várandóságot kislányok ruhája alatt a lufiban. Éreztem a papás mamás játék önfeledtségét. Láttam farsangkor dobozból kreált repülőt benne pilótájával,és most csak azon tudok képzelegni,hogy pilóta lett felnőve abból a kisfiúból, és egy vasmadárban ülve figyeli az elcsendesedett világot odafentről.Tudtam, hogy a kád kosár is lehet, s ha lufit tartva kezemben benne állok és felfelé fújok, már érzem is, hogyan emelkedem a hőlégballonommal. Annyi változott mára mindebből, hogy talán a sok gyermeki repüléstől tériszonyos lettem és gondolkodni kényszerülök azon, hogy a naplementében elnyúló árnyékomnak búcsút intve hova szállhatok egyáltalán, ahol még senki nem landolt ballonjával.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2012 Összeköttetés,DBH Iroda Galéria-Budapest

megnyitotta: Lesi Zoltán költő

meghívó

Megnyitó szöveg

Összeköttetés - Pinczés József kiállítására

Pinczés József festményeit gyerekkorom óta ismerem. Pontosabban nem csak én, hanem Önök is. Nem tudom miről álmodnak éjjel, de én hasonló képeket látok, mint az itt bemutatottak. Persze álgyermeki világ, amit Pinczésnél látunk, de könnyen belefér a líraisága, szeretete Mednyánszky és Velázquez iránt. Tigrisek és zsiráfok úgy szerepelnek az álmaiban újra és újra, mint Károlyi Zsigmondnak, egyetemi mesterének képein az apró plüssállatkák és mesefigurák. Alakjai szinte kivétel nélkül mozdulatlanok, részben ez a statikusság teremti meg a képek melankólikus hangulatát. Erről a szomorkás alvajárásról, a világ kizárásáról egy Li Taj Po vers jut eszembe egy ókori kínai jósról és misztikusról Jen Csün-pingről.

Csün-ping elvetette az egész világot,
s Csün-pinget az egész világ elvetette.
Kutatva hatolt be a változásokba,
és a lét előtti ősi kezdetekbe.
Csendes magányában a Taót olvasta.
Függönyét behúzva gondolkodott egyre.
Nemhiába jön a szentéletű tigris,
erre száll a főnix egyszer énekelve.
Ki tudja, hogy napként ragyogó nagy nevét
kifüggesztették-e az égi vizekre?
A Csillagfolyón a Vándor elhajózott,
s titkos mélységekbe ki is tekinthetne?

(ford. Szerdahelyi István)

Egy gondolat izgat engemet, miért foglalkozik egy művész programszerűen saját vagy mások gyermekkorával? Ha nem is új, de ez egy erős tendencia a kortárs irodalomban és a képzőművészetben. Persze a válasz összetett, sokféle indok lehetséges. Infantilizmusba menekülés a macsó, erőszakos és pénzközpontú világ elől? Saját lelki működés megértése a gyermekkorra emlékezve, a pszichoanalízis alapján? Véletlen beleülsz a buszon egy rágógumiba és hozzád ragad. Nincs időd levakarni, mert leszállsz, de a rágó nyúlik, az ajtó becsukódik, a másik vége a buszon marad. Elindul és húzzátok egymással a busszal és nem tud elszakadni, hiába távolodik, hát ilyenek a gyermekkori emlékek. A férfiaknak fontosabbá vált a gyerektéma: a nemek szerepének változása, az apukás fürdetések és a női emancipációról folytatott diskurzus miatt. Persze a művészi témaválasztás nem feltétlenül ennyire tudatos döntés, hiszen lehet egy egyszerű vonzódás a nem is annyira ártatlan, szürreális világhoz. Egyszerűen izgathatja a művészt a nép és a műmesék világából ismert feje tetejére állított világ. Akár Lewis Caroll Alice csodaországában a művész pici lesz újra, játszó ember, aki önfeledten élvezi az alkotást.

Az Összeköttetés című kép átmenetet képez az absztrakt festészeti irányban. A képek közepén egy hosszan elnyúlt, tömbszerű tárgyat látunk, ami olyan akár egy megmerevedett tornádó. Annál viszont sokkal földszerűbb és fenyegetőbb. Ugyanebbe a csoportba tartozhatna a Fedett csúcs, melyben egy megfagyott táj válik földöntúlian absztraktá. A Fedett csúcs fejreállított sakktáblája ismét Alice tükörországbeli absztrakt mesevilágát idézi.

Mint ha egy rém járna körbe a színpadias, sokszor absztrakt terekben. Ez a rém nőnemű. Nincs feje, sőt néha csak lába van csipkés harisnyával. Néha szellemként jelenik meg. Egyszer le is terít egy lufit szorongató férfit. Jobb elbújni egy repülőn vagy csak ruhástól játszani a a kádban. Hátha akkor nem vesz észre. De tegye fel a kezét, aki gyerekként nem csinált ilyet. Inkább mégse. Szorítsunk magunkhoz egy képzeletbeli lufit és induljunk el, tekintsük meg együtt a kiállítást.

Lesi Zoltán

Lesi Zoltán költővel

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2012 Rosaceace, Mazart Galéria,Budapest

ROSACEAE Invitation card and exhibition 2012

In President street 2012 06 29 opening days, Aron Fenyvesi curator in speak

an the pictures 3 figurs Joseph Pinches (left) Roland Horvath (right) and the 3th person mother of the artist

photo by Joseph Z.Pinczhes

Fenyvesi Áron megnyitó szövege ;

Én is úgy ásítoztam a tv képernyője előtt tegnap este a meccs után, mint Pinczés
József tigrise a vászon előtt. Aztán a monitor keltette rezignáltságomon úrrá léve a kiállítás
címe által ajánlott úton próbáltam elindulni a papíromon: például belemerülni a rózsafélék
genealógiájába. De hosszú órák után sem jutok messzire a cím ösvényén, maximum a
kertbe cigizni, ahol még néhány vadrózsa is van. Virágozzék minden virág. Nem lesz ez így
elég Áron. Azt hiszem másfelé kell nyesnem. Elképzelni első körben egy nyugodt kertet,
megtalálni abban a három kiállító ágyásait, valahol Kis Róka Csaba húsevő növényei mellett,
vagy Horváth Dániel romokra felfutó vadszőlői közelében, esetleg Csató József cserepes
kaktuszai közt, vagy netán Szűcs Attila buborékos gázpalackjai árnyékában a kert végében.
De még az is lehet, hogy eltévesztem a kertkaput. Mindegy bármennyire is igyekszem most,
nem tudom a kert metaforáját hirtelen ennél jobban felfújni. Nincs is értelme most ennek a
fiktív tárlatvezetésnek a kortárs magyar festészet arborétumában. Azt hiszem ennek a témának
a húsába egy másik alkalommal és sokkal komolyabban kéne belemélyeszteni a körmeimet.
Na de most, én itt állok még mindig, akárcsak napokkal ezelőtt, és úgyanúgy
kavarognak a fejemben a kiállításon megjelenő koponyák, keresztek, Darth Vaderek,
monitorok, csíkok, barnák, tigrisek, meztelen nőalakok. És ennek az örvénynek egyre
nagyobbak a tölcsérei, és azt hiszem így kollektíve egy egyre szédítőbb közösségi élmény-felé
sodor most minket, csak épp a nagy ájulás előtt nekem kéne még valami okosat is mondanom.
És én már itt sem vagyok, csak nézem, ahogy a képzeletbeli kis színpadomon
elém járulnak és meghajolnak az emlegetett alakok, motívumok, csontkezek, vonalak. És
akkor eszembe jut, hogy milyen sajátosan színpadiasak is ennek a három festőnek a képei
így együtt. Talán a díszletekről, és a festészet színpadiasságáról lenne legkézenfekvőbb
beszélnem. Hiszen olybá tűnik nekem, mintha a festmény által megszületni akaró tárgyakat
a vászon színekből és ecsetvonásokból álló függönye elé tolnák a művészek, hogy azok
kitörjenek az alapozásból. Ráadásul mintha lenne valami borzongató félénkség, félhomály
is ezekben a tárgyakban, hiszen sokszor takarásban maradnak, mintha a festők képzeletbeli
kampóikkal hiába tolnák őket a reflektorok világossága felé.
Szóval van ez a függöny, sokárnyalatú kevert színekből, de talán legesleginkább
valami zöldesbarnából, amit nevezhetünk akár kép-textúrának is. Apropó, milyen érdekes
egyébként, hogy a festmények alapszövetét, milyen egyszerűen és magátólérthetődően hívjuk
textúrának, holott milyen vajmi kevés köze van a leíró szövegnek a képek tárgymágiájához.
Ezt csak azért mondom, mert most itt evidensen ecsetvonásokkal woodoo-znak minket,
és ezek a képek kevéssé artikulált varázsigékhez hasonlítanak leginkább, hogy egy újabb
retorikai hasonlattal éljek. De itt nem szónokló festőket hallunk, a művészek itt nem nyúlnak
sem szöveghez, sem kollázshoz, azért, hogy képeket hozzanak létre, maximum néha a
teleport-állomás kilövő gombjához.
Nade azért emlegettem itt nagyon a woodoo-t mert az a nagyszerű az ilyen típusú
festészetben, hogy megszállott, és jó esetben képes a nézőjét is megszállottá tenni. Nekem
ez a válaszom arra a kérdésre, hogy miért érdekes ez? Azért mert engem - félénken talán
mondhatok minket is jelen esetben - ez érdekel. És lelkesít. És nem kell feltétlenül poszt-
konceptuálisnak lenni hozzá, csak kíváncsinak. És fontos fél-mondatot ejteni talán arról is,
hogy miért lehet érdekes ez a kollázsokra építő Adrian Ghenie és a szürrealista képregényekre
bazírozó Neo Rauch közti festészet határvidékén. A válasz evidens, mégsem magától
érthetődő, hiszen itt mindegyik kiállító hisz a festészet, az ecsetek és a vegyszerek erejében.
És aki meg akarja érteni ennek a festészetnek a lényegét, annak csak egyszerűen oda kell állni
a képek elé, és merni alávetni magát annak, hogy azok hol jó, hol rossz álmokat hozzanak rá.
Persze az álomszerűséget emlegetni is nagyon kézenfekvő, sőt már elsőre banális
lőzungnak hat. De ha jobban belegondolunk hogy miként kezdte el az álmainkat is
dominálni a kortárs vizuális kultúra, akkor gyorsan rájövünk a festészeti gesztus bátorságára.

Hiszen bátornak kell lenni ahhoz, hogy analóg módon kelljen versenyre a művész a
pszichoanalízissel, a filmes szerkesztésmóddal, David Lynch-csel, a zajzenével. És hogy
ki kell állni a vászon elé, és valami álomszerűt láttatni, holott a festészet történetéhez
képest újradefiniálták az álomról alkotott vizuális elképzeléseinket. Itt mégis van ennek egy
struktúrája, és vannak ennek festői effktusai, összességében egy vízió erről a feladatról. És
ha némely kép előtt úgy érezzük, mintha egy feneketlen kútba bámulnánk, akkor jó helyen
járunk.
Persze az előttünk most megjelenő festői világok mind nagyon individuálisak, én
mégis azon motívumokat próbálom magam számára is számba venni, ha tetszik mantrázni,
amik összefűzik ezt az élményt, és a festészet lényegéről szólnak. Mondom: a lényeg,
hogy megérezzünk valami mélységet ezekben a kortárs csendélet kompozíciókban, kortárs
memento morikban, megérezzük a hipertér-ugrás ívét, ami Debreczeni Imre képeiről hirtelen
Pinczés József csíkos álomképein keresztül Horváth Roland koponyájáig repít minket. És
közben mi is lebegjünk, levitáljunk, akárcsak a valóságtól elrugaszkodó tárgyak, objektumok
a képeken. Hiszen a festő nem nagyon tehet mást, mint hogy képével szimbólumot hoz
létre tárgyából, persze ezt megteheti sokféleképpen, ahogyan mindenki más módszerhez is
nyúl. De a lényeg valahol mégiscsak az, hogy kiemeljenek egy képet, egy kompozíciót, amit
olyan fontosnak gondolnak, hogy akár évszázadokig a vászonba zárják. Szimbólum itt a
maga módján minden motívum, bármennyire is van visszadolgozva, vagy dekonstruálva az a
festő vásznán. És épp ettől is, és ez már fény-szerkesztés dolga is, mely sokszor úgy csillog
Debreczeni Imre pulzár-hátterein, vagy Horváth Roland keresztjein, Pinczés József tigris-
csíkjairól nem is beszélve, mint a barna sörösüvegek valami füsttől szellőző környékbeli
kiskocsma mélyén.

*

ROSACEAE

Kiállítók Horváth Roland ,Debreczeni Imre, Pinczés József

Megnyitja: Fenyvesi Áron kurátor

Helyszín: Mazart Galéria,1089 Budapest, Elnök utca 1.

Megnyitó:2012.június 29. 19h

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2011 Lopott Álmok,Tat Galéria-Budapest

megnyitotta: Mányoki Endre író

meghívó

Megnyitó szöveg:

Mányoki Endre: Ötven év magány

Nem szeretem a képeket olvasni. Irodalmár vagyok, ez lenne pedig a természetes. Sokan, írók, így is közelednek a képekhez: elmondják, amit róluk szavakban el lehet. Én nem tudom.

A képek befogadása nem nyelvi természetű. A kép érzéki műtárgy, már fogantatása idején is ez a karaktere. Legkivált az olajfestménynek. Sosem festettem vászonra olajjal, de érzem így is a kezemben a ragadást, a simulást, a rétegződést és alakulást foltokból, pászmákból, fényekből. Érzem a közel vonzását, a szaglászásig. És a kényszermozgást a képből kifelé. Befelé, kifelé, folyton.

A jó festmény egészben hat, egészként működik. Befogadása szinte villanásszerű és közvetlen. Az értelmező elme ezután kezd működni, mintha lenyomozná az élmény okát, a hatás mikéntjét; mintha bejárná egy folyó forrásvidékét. Ezt, amikor a rációra bízzuk a befogadást, nevezhetjük másodlagos élménynek. (Az irodalmi mű, kiváltképpen a próza, éppen fordítva dolgozik: az olvasó lassan épít föl egy világot, és ebben a lassú építkezésben a tér, a látvány, az élet ezernyi rekvizítuma, még a hiányok is, egy soha végképp össze nem álló egésszé szervesülnek.)

Pinczési festészetében ez a két hatás mintha egyszerre kívánna érvényesülni. Nem mindig és nem egyaránt, de jellegzetes módon a képek szinte egy időben ütnek és mozdítanak meg. A néző, legalább is én, a látvány befogadásakor azonnal erős kényszert érez, hogy belépjen a képmezőbe, és rész vegyen (részt kérjen) a történésből. Ezzel egyszersmind ambivalenciák egész szövevényébe sodorja magát, hiszen még nem nyugodott meg (izgult fel) eléggé a vizuális hatástól, s máris be akar kapcsolódni valamibe, ahová csak az értelme vezetheti el.

Ez a történést, értelmezést kereső ráció újra meg újra képi kihívásokkal szembesül, olyan szépségekkel és izgalmakkal, amikhez nem az eszével szeretne hozzátapadni. Bele is veszne szívesen a látványba, ha ugyanebben a pillanatban el nem hívná egy másik, és a kettő között azonnal nem kívánna kapcsolatot találni. Kijjebb hátrál, és még több elbeszélést talál, még több dilemmát.

A szemlélő, én, lassanként meggyőzi magát, hogy nem kell folyvást úton lennie. Elfoglalhat egy olyan pozíciót (képtől függ, hogy a tér melyik pontján), ahonnan nem szükséges elmozdulnia. Ráébred, hogy ez a mesét élvező gyerek, a mítoszt megélő felnőtt státusa és helyzete. Kicsit távolabb az érintéstől, de közel az élményhez.

A Száz év magány elején láthatjuk ezt egészen precíz leírásban:

“– Most cáfolhatatlan bizonyságot fogunk nyerni Isten végtelen hatalmáról. – A ministráns odavitt egy csésze sűrű és gőzölgő csokoládét, amit Nicanor atya egy szuszra fölhajtott. Majd zsebkendőt húzott ki az ujjából, megtörölte a száját, széttárta a karját, és lehúnyta a szemét. Nicanor atya ekkor tizenkét centire a föld fölé emelkedett.”

A kép itt is többszörösen rétegzett: Nicanor atya 12 centivel a föld fölött bebizonyítja Isten létezését. A hívők néhány centire ettől a jelenettől “a jelenség isteni eredetét nem vonhatták kétségbe.” És az olvasó néhány centire a szövegtől és a benne foglalt képtől mindezt magában fölépíti. Mondhatni: így teljes a világ.

Noha így sem, természetesen. Pinczés festményein sem, a regényben sem. Bennünk sem, a mesében sem és a mítoszban sem. A valóságban sem és az emlékezetben sem. Csak az ambivalenciák sűrűjében az, csakis ott teljes. Élmények és értelmezések újra- és újraformálódó rendjében.

Nézzünk meg egyet közösen. A legjobb választás talán a Kilégzés volna, de azzal a most lehetőnél több időt kellene együtt tölteni. Cím nélkül – igen. Nem befolyásol semmi.

Első élményem: a fények, melyek szinte abszurd rendben, minden irányból s minden irányba áramolnak. A terükben állok, de nem érzem térnek. Síknak sem. Nem érzem valóságosnak, de misztikusnak sem. Mégsem bánt, hogy belekeveredtem. Szemlélődöm, mint egy hitetlen a templomi tavaszban, nyárban. Aztán elkezdem a helyemet keresni, s persze benne. Ehhez közelebb kell lépnem, hiszen a fényben és a fényből ismerősnek tetsző alakok, alakzatok bontakoznak. Próbálom őket azonosítani: asszonyok, gyermek, sámli, luftballon, házfal, ablak, szarka, ugróiskola, híd, valami marha-forma állat, Nap… de egyikkel sem jutok többre a semminél; a Nap fekete, a híd talán csak Csontvárytól híd, de lehet, hogy Szőnyitől, akkor viszont vasúti töltés vonat nélkül… az emberek inkább bábúk, a kisgyerek talán röpülni szeretne, de a léggömb nem emeli el; a fal légnemű; és az ugróiskola: kartondoboz, széthajtogatva.

A rendszeralkotó szándék kibicsaklik: nem találok érvényes narratívát, ami a képelemeket egymással összekötné. S maga a vizuális rendszer se arra sarkall, hogy magában a szerkezetben keressek táplálékot az értelmemnek. Közelről a festmény éppen annyira fragmentált, olvadékony, mint amennyire messzebbről nézve foltszerű. A részek közelről szemlélve kitárulnak, az egész pedig mintha nem akarna egységgé összeállni.

A Cím nélkül nem segít. Nem sugalmaz jelentést, nem nyújt impulzív, érzéki élményt. Magamra hagy a dilemmáimmal, az ambivalenciáimmal. Egy kép, amin semmi sem önmaga, de az ellentéte sem, a hiánya sem, a funkciója sem. Egy kép, amelyen minden tárgy egyedül van, és mindenki magányos – mégis, a legmagányosabb én vagyok, a néző.

Közel mehetek, miként a falu népe Nicanor atyához. De a megváltás esélyét nincs semmi, ami fölkínálná. Még a csoda kétsége sem. Ez történt velünk az elmúlt 50 pazarló év alatt. Legalább is Pinczés mester szerint. Ha gondolt valami ilyenre egyáltalán.

Az írás az Irodalmi Jelen portálon olvasható, itt láthatók további szövegek Pinczés József alkotásaira. Köszönjük, hogy meglátogatja a http://www.irodalmijelen.hu/ portált is.

Mányoki Endre íróval

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2011 Nyom,ART9 Galéria-Budapest
megnyitotta: Markolt Sebestyén szobrászművész

meghívó

megnyitó

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2010 Kockázat, Apropodium Galéria -Budapest

megnyitotta: Görög Ferenc Gábor média művész

meghívó

Video az eseményről:

http://inexhibitionblog.blogspot.com/2010/03/pinczes-jozsef-in-artpodium.html

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2010 Flambírozott fasírt zsiráf,MMIK -Szombathely

megnyitotta: Farkas Imre festőművész

meghívó

Megnyitó szöveg:

Pinczés József kiállítására hangolódunk

Örmény képszakértők a 80-as évek közepén Parmigianino Hosszúnyakú madonna (1534. k. Firenze, Uffizi) című képén a roentgen -vizsgálat során egy zsiráfot mutatták ki, a kép hátterében lévő oszlop helyén.

A múzeum munkatársainak gyanúját, az váltotta ki, hogy a művész gyakran festette át képeit a vásznon.. A kép jobb alsó sarkában egy próféta (?) Látható amint jobb kezét feltartva pergament mutat fel, viszont a festékrétegek alatt fedezték fel a vizsgálat során, hogy a pergamen helyén egy pórázt tartott, amivel a zsiráfot Szűz Mária elé vezette. Ez formai egyezést mutat Niclas Stoer (1529 k.), és Melchior Lorck (1559 k.) fametszetével, amint egy mameluk, hosszú pórázon vezet egy zsiráfot. A zsiráfot a nyugati kultúra vajon, hogyan illesztette be önmagába? Ami majd minden esetben, s ennek képi reprezentációiban, összeférhetetlenséget szült.
A zsiráf, és az egzotikus vadállatok, minden esetben reprezentatív, diplomáciai ajándéknak számított. A 6. században keletkezett, Bizáncból származó Barberini-diptychon (Párizs, Louvre) alsó képmezején a közel-keleti birodalom jellegzetes állatát, az oroszlánt viszik a keletrómai uralkodónak, a jobb oldalán pedig indusok ajánlják fel az ország jellegzetes vadjait, az elefántot, és a tigrist.
IX. Kónsztantinosz, 1053-ban az egyiptomi szultántól, 1257-ben Mikhaél Palaiologosz pedig Etiópia királyától kapott zsiráfot ajándékba.

Lorenzo de Medicit, 1486-ban. Quaitbay, a mameluk szultán szintén egy zsiráffal ajándékozta meg. Ezt a jelenetet Vasari, Palazzo Vecchio freskókon örökítette meg a16.században, amint a mameluk követek, Medici élé vezetik a zsiráfot.

Athenaei múzeumban található, a 3.századra datálható relief központjában Orfeusz látható, amint zenéjével megszelídíti a vadakat. Viszont a bal térde mellett egy zsiráf látható, ami ritka, ha nem egyedülálló jelenség az Orpheusz-ábrázolások között. Nehéz eldönteni a kérdést: a keresztény vagy a pogány művészethez sorolható. Bár a mű ideje igazolhatja a zavart a két kor között, mivel ebben az időben nem kanonizálódtak a keresztény jelképek, viszont az orfikus hagyományokat már korán magába olvasztotta a kereszténység. Viszont a zsiráf ábrázolása azért okoz gondot, mert a kor nem is ismerhette az állatot.

Az első zsiráffal a római nép Kr.e. 46-ban találkozott, mikor Julius Caesar Egyiptomból visszatérve diadalát ünnepelte. Az eseményből inkább hatalmi kép kerekedik ki, hisz szimbolikus értelemben a leigázott birodalom egzotikus állatát vezeti a nép elé. Ugyanez történik a diplomáciai ajándék során, csak más viszonylatban. A zsiráf nemcsak a korakeresztény időben, de a reneszánsz idején is olyan kontextusba került szent témákkal, ami nem indokolja a jelenlétét. Példa erre a firenzei Piero di Cosimo, Vulcanus és Aiolosz, és Gentile Bellini A Szent Márk Alexandriában prédikál című képe. Egyik sem kapcsolódik a művek témájához. Más értelmet nyer, viszont Hieronymus Bosch "bestiáriuma". A gyönyörök kertje triptichon bal oldali tábláján egy zsiráf látható, ami Bosch korában legalább annyira fantasztikus vagy egzotikus lénynek számított, mint a pokolbéli szörnyek. A zsiráf és a "Világ szélein" élő teremtmények ebben a képi megfogalmazásban szervesen illeszkednek az isteni teremtésben.

Visszatérve Parmigianino, Hosszúnyakú madonna című képére, aminek korai változatán, a háttérből kimagasló zsiráf, amit később egy meredező oszlop váltott fel, nem ad magyarázatot. Az oszlop legalább akkora zavart okoz, mint az átfestett zsiráf jelenléte.

Egy görög szöveg szerint a szűz a hozzámenekült egyszarvút „megszoptatja". Az Physiologus írás ebben az összefüggésben, Artemist az Állatok Úrnőjét a keresztény Szűz Mária képbe olvasztja bele. Viszont Parmigianino esetében nem bizonyítható az, hogy ez a szöveg mennyiben befolyásolta Mária és állat képi kapcsolatát, melyben az egyszarvú lényt a kor egzotikus állatára cseréli le.

A zsiráf mindig is outsider, megfoghatatlan lénnyé változott, mihelyst ábrázolni akarták. Talán ez magyarázza az oszlop szerepét.

(Farkas Imre)