Interjú:"Több minden lapul bennünk,mint amiről tudhatunk"2014 cultura.hu

“Több minden lapul bennünk, mint amiről tudhatunk”


Szerző:  / 2014. június 11. szerda / KultúraKépzőművészet   

szerzőnk: Ayhan Gökhan“Nagyon sokszor a kép sugalmaz az emlékezésre. Arra, hogy  ez az élmény alkotás közben, amiről már beszéltem, nem új keletű dolog. Egyetemes érvényű, és kötelező végrehajtási pont minden ember fejlődésének életében.” Ayhan Gökhan interjúja Pinczés József festőművésszel.

“Több minden lapul bennünk, mint amiről tudhatunk” – vallja Pinczés József fiatal festőművész, aki 1982-ben született Debrecenben. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végezte, emellett nevelőtanári képesítést is szerzett. Több egyéni és csoportos kiállítása is volt, például a Kogart Galériában, a Műcsarnokban, vagy Bécsben.
Pinczés József festőművészEgyik kritikusa, Lesi Zoltán találóan fogalmazta meg, hogy Pinczés képei olyanok, mint „David Lynch egy óvodás lelkével, lepkés szemüvegben.” Valóban, álomszerűen elmosódó képein fürdőkádból kinéző gyerek figyel a felnőttkor vagy a halál láthatatlan közelségben heverő, veszélyes tájai felé, sakktábla-elrendezésben sorakozó kövön nyújtózó tigris bámészkodik, máshol többszínű lufik, fogságban, egyik szín talán a boldogság, másik talán a szeretet jelképe, s mit ér az egész, ha a pórázon tartott lufik nem mehetnek sehová?
Szarkák ülnek Pinczés korlátjain, képein, legendákból és misztikus mesékből iderepült, mindentudó szarkák, zsiráfok nyújtogatják a nyakukat, egészen az égig, nyújtózkodásuk végén a Mennyország alja kezdődik.
Pinczés hisz a nem látható és az eltűnt világ létezésében. Az állatokban. A gyerekkorból kilógó alkatrészekben. A részek tapintásában. Istenben. Megérintenek a képei, a képein eltolt autó és gyerekjáték hozzáér a bőrhöz. Nyomot hagy rajtunk.
Pinczés finoman hangolja át Voltaire-t, miszerint ha Isten nem lenne is, hinne benne. Természetesen van. Szerencsére.

Azt mondtad, hogy mostanában reggel nyolctól este nyolcig festesz. Mesélnél erről?
Most éppen egy két és fél hetes dekoratőr munkán vagyok túl. Az újrainduló Játék határok nélkül című vetélkedő kellékeit restauráltuk pár festő barátommal egy filmgyárban. Afféle „mindenesként” csináltuk, amit a francia feletteseink mondtak nekünk. Gyakorlatilag minden kellék átesett valami változtatáson a kezeink által, és ki-be rohangáltunk azokkal a műhelyből a stúdióba, ahol a forgatás zajlott.
Milyen képeken dolgozol jelenleg? Tudatosan, eltervezetten dolgozol, vagy a képeiden is érződő álomszerűség irányít munka közben?
Van jó pár folytatásra váró festményem a pincémben, ahol festek. A nevem kötelezve emlékeztet a kedvenc helyemre, ahol az igazi hivatásom végezhetem. Most, hogy vége a közel három hetes aktív munkának a filmgyárban, újra ott szuggerálhatom az „érintésemre” váró festményeimet, amikor csak tehetem. Szeretek velük lenni, megszemélyesítve beszélni róluk. Egyrészről figyelni, mit akarok én velük (ez mostanság sokkal nehezebb, úgy érzem), és figyelni, mit akarnak ők tőlem. Többek között ezek a legmérvadóbb dolgok nálam velük szemben állva alkotás közben. Sokszor nincs meg a kompromisszum, ilyenkor sokat agyalok, félrerakok képeket, majd előveszek. Fontos számomra a folytonos figyelés állapotában lenni, még akkor is, ha épp nem lehetek lent mélyen a pincében álomittasan azt csinálva, amit a legfontosabb dolgomnak érzek. Ha igazán bele tudok kerülni a kép alakuló világába, az voltaképp félelmetesen hasonlatos valami, mint a félálomban levés, vagy a reggeli ébredés érzete. Egyszerűen sodor magával, és ha nem ijedsz meg a kalandtól, amit olykor felkínál, és nem torpansz meg, nem ébredsz fel az általában hirtelenjében jött utazás élményétől, akkor beindulnak a dolgok maguktól, és érezteti a kép, mit is akar valójában. Onnantól kezdve nincs más dolgod, mint tudásod legjavával a lehető legnagyobb koncentrációt kipréselni magadból, akár a tubusok legaljából a festéket a palettádra, és ott abbahagyni valahogy ezt a misztikus dolgot, ahol, a már mindegy hogy van-e még egy érintés a képen vagy sem fázisába kerül. No, talán ez a legnehezebb. Abbahagyni, elengedni, tudatosan viselkedni egy mámorosan megélt szituációban, hogy maradhasson valami produktuma a párbeszédednek a kép lelkéből kilépve, amit később friss szemmel megnézhetsz, akár a kiállításra látogató nézelődők.
A képeiden a gyerekkor játékai is felbukkannak a tudomásom szerint neked ugyanolyan fontos állatok mellett. Mi volt a legszebb élmény gyerekkorodban, ami a mai napig is kitart?
Nagyon sokszor a kép sugalmaz az emlékezésre. Arra, hogy ez az élmény alkotás közben, amiről már beszéltem, nem új keletű dolog. Egyetemes érvényű, és kötelező végrehajtási pont minden ember fejlődésének életében. Nem csak a festés által indukálódott belém. A festés ennek egy rendszeresen végzett spirituális megidézése. Benne volt már gyermekoromban, a játszással töltött önfeledten eltűnő időben, aminek ma a látható és kézzelfogható nyomait a padlásról a Pinczébe utaztatott játékaim hordoznak magukban és magukon, amiket bizonyos képeken elevenítek fel a jelenbe utaztatva őket. Újratanulva az elfelejtett dolgokat. Félreértés ne essék! Ez nem nosztalgia nálam… Legszebb emlék? Most épp az jut eszembe, mert hétvégén hazautazom Hajdúszoboszlóra, ahol felnőttem, és a szüleim élnek, hogy remélhetőleg szalonnát fogunk sütni ha jó idő lesz, amikor kölyökkoromban a parazsat piszkáltam fel elmélyedve a fellobbanó lángokban. Hallom a szüleim megnyugtató aktuális fecsegését a tűz pattogásával összevegyülve. Aztán apum szól: ”Nem fogsz tudni aludni, ha sokáig bámulod a tüzet Jocó… és be is fogsz pisilni!”
Előfordul, hogy egy kép nem hagy nyugton? Állandóan a fejedben van, előjön, gondolkodsz rajta, inspirál. Melyik az a kép, kié, és szerinted miért pont az?
Gyermekkoromban a házunk egyik szobájának falán egy festmény lógott, és a többi helyiség festményeivel ellentétben ezt különösen érdekes és szép képnek tartottam. Valamiért mindig odatévedt a szemem tudattalanul. Később, jó pár évre rá felnőve a feladathoz, mert hát elég magasra volt szögelve a kép, megnézhettem közelebbről, és ledöbbenve tapasztaltam, hogy az csak egy reprodukció. Aztán teltek múltak az évek, a kép eltűnt valahogyan a falról, ma sem tudom hova, de egy albumban rábukkantam a számomra gyermekként csodálatos hangulatú képre. Bernáth Aurél: Reggel I. című képe volt. Kitárt ablak, a párkányon középen akvárium két sárga hallal, háttérben cézanne-os tóban tükröződő tájjal, előtérben íróasztal olvasólámpával (pont ilyenünk volt akkoriban), játékosan tekeredő kábellel, pipacsok, újság, ami csak kell egy pompásan szellős, üdítő hangulatú nyugodt reggelhez. Aztán megint teltek az évek, és egyetemistaként, már szinte felnőttként Pesten a nemzetiben kószálva megpillantottam az egyik falon, és akkor kitárult az emlék, mint a képen az ablak. Jött a felismerés, hogy az a kép, az a sorsszerű találkozás az igazi emlék, az átjáró a múltba, hogy emlékezhetem hogyan bámultam rá a falon, hogy voltaképp tényleg, akármennyire furcsa megérteni, de semmi nincs véletlenül az életünkben. Persze voltak még ilyen találkozások, történetek képekkel, amiket jobb képnek is tartok szakmailag, vagy épp valami vonzalom okán, de valahol azt hiszem én őt kaptam az égiektől elsőnek, és ő az, aki mellet ki kell tartanom, és a saját ablakomat megnyitni valamire a festményeimen keresztül, megalkotva az én saját reggelemet.
A Galériában: Pinczés József festményei
Pinczés József: Rejtőzködő, 2014, olaj, vászon, 30x40cm
Érdemes ma festőnek lenni?
Érdemes. Számomra nincs is ennél érdekesebb és szebb létforma az összes nehézségével együtt véve. Az egyetem elvégzése után jön csak az igazi kaland. Valakinek sikerül kitartania hivatása mellett, s valakinek nem. Akinek nem, annak valószínűleg nem is véletlenül. Az a szomorú, ha valaki megkeseredik a mellőzöttségben, vagy a lehetőségek hiányában, és arra az elhatározásra jut, hogy nem érdemes továbbéltetni a dolgot, amit egyébként jól végzett eddig, és beszáradni hagyja az ecsetét. Nem szeretem a kesergő festőket. Sokszor én is nyafogok. Utálom ilyenkor magam. Olyan munkákat szoktam keresni, ami mellet jut időm a festésre. Talán az egyetlen dolog az életemben, ami miatt nemesebben érzem magam, az a festés. Ez volt eddigi életemnek az egyetlen dolga talán, ami mellet kitartottam. Minden nap vele ébredek, és újra mellette döntök. Festőként szeretek értelmezni, látni, gondolkozni a világról, akkor is, amikor hetekre, hónapokra dolgoznom kell, ahhoz hogy produktuma is legyen ennek, és megoldjam a megélhetést. Egy olyan hűséggel tartozom felé, amitől jobb embernek érzem magam. A festéstől érzem azt, hogy dolgom van az életben. Remélem, nem keseredem meg, és vesztem el a lelkesedésem. Amúgy voltam már kenyérlángos sütő a Deák téren, karácsonyi, húsvéti dekorációs melós, műsorok kellékese, és elég sok filmben már statiszta. Most éppen egy akciófilmben leszek CIA ügynök! Több filmben haltam már meg. Egyszer idegméregtől, egyszer pedig mérgezett tejtől kellett agonizálnom a kamerák előtt. Remélhetőleg most is lesz valami hasonló. Vicces, de halál komolyan mondom, a legjobb, ha az ember abba hal bele végül, amit szívvel lélekkel komolyan csinál. Amit így teszünk, közhelyesen hangzik, de annak előbb – utóbb értékes produktumának kell lennie. A lényeg, hogy ne megkeseredve haljunk bele valamibe a lehetőségek hiányára fogva. Bárhogy máshogy, csak úgy ne. Kötelező ezt megpróbálni, ami meg jó, azt minek abbahagyni?! Eszembe jutott most egy idézet Lovasi Andrástól, nem tudom pontosan miért, de jól hangzik:
” Ha a világ nem ad munkát
én adok munkát a világnak”

Az állatok – szarka, macska, elefánt etc. – miért fontosak neked? Mit köszönhetsz az állatoknak?
Egy ajándékba kapott facicával kezdődött. Az első értelmes képemen festettem meg 14 évvel ezelőtt, és megéreztem, hogy ez lesz a belépőm az egyetemre. Első olyan gól volt a szakmában, amit én is megláttam benne először, amikor befejeztem a képet. Emlékszem, vittem magammal még a kocsmába is. Boldog voltam, és néztem, hogy ez jó… Minden állatmotívum személyes élményeken alapszik, vagy valamilyen léthelyzetnek a kivetülései a képeimen. Nehezen kódolható szereplői álomszerű belső tájaimnak. Az emberben megbúvó állati ének szabadon engedései, és kordában tartásai. Nem utolsó sorban gyönyörűek is festői szemmel nézve. Jó kihívás. A zsiráf például lenyűgözött évekig titokzatossága okán, azáltal ahogy kinéz. Nincs már meg az a funkciója a vadonban élve, ami régen volt. Nincsenek meg már az élőhelyein azok a magas fák, amiről könnyűszerrel hosszú nyakát kihasználva táplálékát szerezte, mert az ember beleavatkozott a természetbe. Valahol a festő is ilyen az életvitelével, de a tiszta gyönyörűsége megmaradt, és kevesebb lenne nélkülük a világ. Vigyázni kell rájuk, és felnézni rájuk, mint egy zsiráfra, mert sugározhatják az egyedi értelmezéseit az életnek a képeken keresztül. A többi állatról is tudnék ilyen furcsa butaságokat beszélni, de most előtört a témával kapcsolatban a hal énem, aki csak tátogni tud, és hangokat kiadni nem, és elúszik a kérdőjel horgán lévő kérdés kukaca elől. Minden állatot nem fedhetek fel magamban, mert én sem ismerem szerintem még mindet. Maradjunk annyiban, hogy sok minden lapul bennünk, mint amiről tudhatunk.
Jelenleg mi a célod? Olyan festő, olyan elismert művész szeretnél lenni, mint…
Nem szeretek célokról beszélni. Pár éve egy interjúban megkérdezték, miket fogok festeni a közeljövőben, és ott adtam egy választ, és hát nem tartottam be később. Más jött. Az aktuális félbemaradt képeimet szeretném gatyába rázni, aztán újba fogni. Minél többet beleálmodva a képeimben érezni magam. A képeimbe jutni. Olyan festő, olyan elismert művész szeretnék lenni, mint amilyennek Pinczés József érzi magát nagy ritkán… mert olyankor olyan jó.
Ha elkészülsz egy képpel, kinek mutatod meg először? S különben is, honnan tudod, hogy elkészültél?
A barátnőm látta eddig először. Most, hogy nincs már mellettem, az ideiglenesen nálam lakó macska láthatja őket először. Lehetséges, hogy jó kritikus legbelül, mert hébe-hóba felborítja a képeket, de legtöbbször álomba szenderülve láthatom, vagy tisztálkodni előttük. Szeretném egyszer pitizni látni, míg itt van velem egy képem előtt. Ha ő elkerül innen, akkor a festő barátaimnak mutatom meg, ahogy régen tettem. Néha jobban látják, mi van kész, és mi nem. Aztán vagy megfogadom a tanácsaikat, vagy nem. Hogy mikor van kész egy mű, azt nem tudom, hanem érzem. Ha egy képemet egy szakmabeli barát kritizálja, és azon veszem észre magam, hogy én kiállva mellette védelmembe veszem, akkor tudom biztosra, hogy az a kép készen van.
„Én mégis azt mondom, hogy jobb optimistán idealistának lenni, mint pesszimistán depressziósnak.” Nyilatkoztad egy interjúban. Gazdasági válság, klímaváltozás, ökológiai világvége-jóslatok, semmi nem rendít meg ebben a hitedben? S ha már hit, vallásos vagy? Jelent neked valamit az Isten?
Azt hiszem Istent is keresem a képeimben valahol, mert istenien tudom érezni magam, ha olykor túlszárnyalja a kép valami okán az elképzeléseimet a vele való párbeszéd, és a festés abbahagyása után kilépve a világából. Ezekért a pillanatokért, felismerésekért, bizonyítékaiért érdemes talán ezt a létformát, a rendszeres festést vállalva élni. Intim, és egyben szent cselekedetként tekintek az alkotásra… Kitartok azon gondolatom mellett, hogy ezt nem csak én akarom, hanem Isten is, és én kellek hozzá, mert helyettem ezeket a képeket senki más nem festheti meg. Valljuk be, könnyebb is így rá támaszkodva hivatkozni is, és a komorabb képeimről bármit vallani, mert úgy talán nem oly magányos az ember a borzalmakkal szemben állva az életben, amivel nap mint nap találkozhatunk. Bizarrul hangzik, de ha nem lenne Isten, akkor is hinnék benne, és bolondnak tartanám, aki nem hinne valahol legbelül magában, de mivel létezik, voltaképp nem kérdés erről beszélni sem.
A Galériában: Pinczés József festményei
Pinczés József: Tigrisem alvajár, 2012-14, olaj, vászon, 130x150cm
A festészet, az alkotási folyamat megnyugtat téged? Meditáció számodra? Vagy zaklatott idegállapotba kerülsz, mint egy mindenre érzékeny növény a tudatalattidból varázsolod elő a színeket, alakokat, nagy küzdelmek árán?
Alkotás közben hihetetlenül nézhetek ki. Pofákat vágok, néha motyogok is, és természetesen átszellemülve kell éreznem magam egy idő után. Önfeledt állapotba kerülök olykor. Sokszor érzek valami megfogalmazhatatlan érzést, valami időtlen állapotot, mintha kívülről látnám magam, és a képet, és előre odatett dolgokat a vásznon, ami még ott sincs. Lepörgetve a sok lehetőséget, és kiválasztva azt az egyet, amitől működhet a kép. Régebben megijedtem ettől az érzéstől, mert veszélyesnek véltem magam egy olyan erővel szemben, amiről nem tudok sokat. Mára már jobb viszonyban vagyok ezzel. Valamilyen szinten a festés egy pontján kezd el működni bennem. Ha ez nem jön, akkor a képen is észreveszem, és hiányérzetem van, ilyenkor félrerakom, és egy szintén félrerakott képet veszek elő, vagy egyszerűen csak nézem, míg nem jövök rá, mi a baj vele. Festékillattól ittasodott koszos szép küzdelem ez… valamiféle varázslat bűvereje ez felettem, egy különös ajándék a rendszeres tevékenységem hozzáállásának köszönhetően.
Színesen, képekben álmodsz, vagy benyomásokra emlékszel egy-egy álom után? Álmodtál már kompozíciót, ami mondjuk egy festményed megalkotásához szolgált?
Azt hiszem, fontosabbnak érzem mára a képekbe való álmodást alkotás közben, mint magát az alvás által végbementet. Régebben lejegyeztem az ébredés után megmaradt emlékeimet az álmaimról, benyomás-foszlányokat, és a megfejtésükhöz hozzásegítő gondolatokat. Arra jöttem rá, hogy emlékeimet akkor tudom legkönnyebben előcsempészni álmaimból, ha magának az álomnak az egyedi érzését, hangulatát idézem meg valahogy magamban. Ha ez sikerül, akkor könnyebben hívódnak elő ébredés után az emlékek bizonyos képei. Kompozíciókra nem emlékszem, hogy lettek volna, de festettem már álmomban újra bizonyos képeket, amik már léteztek, és álmodtam már hasonló hangulatú álmokat is, mint egy-egy festményem hangulata. Egyszer volt már rá példa, hogy más álmodta meg az egyik képemet állítólag. Egy galériába tévedt be évekkel ezelőtt egy néger afrikai ember, aki rámutatott egy képemre, és azt mondta, tegnap ugyanezt álmodta. A galerista mesélte nekem, de én ezt a történetet máig nem hiszem el. Szerintem valami más lehetett a háttérben, de ha így volt, akkor felettébb különös, mert mért álmodna egy afrikai ember négy kék átlátszó zsiráffal egy pipacsmezőn legelészve? A képnek amúgy a Néger álom címet adtam később.
Zuglóban élsz. Elégedett vagy a kerülettel, a lakóhelyeddel? Miért jó Zuglóban élni?
Itt van a lakásom, itt élek már hat éve. Itt van a pinceműtermem. Szeretem a kisvárosias, fás, nyugodtabb környéket. A Bosnyák téri piac a második palettám. Gyerekzsivaj is van a szomszéd iskolából jőve napközben! Imádom, mert megnyugtat,de mégis valahol a szülői otthon az igazi otthonom. Amikor csak tehetem, hazamegyek Hajdúszoboszlóra. Az az én hobbitfalvám, viszont festeni itt tudok igazán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése